Milyen érzés lehet postásként költőnek lenni? Vagy költőként postásnak? Amikor a lakók büszkén mondogatják, hogy nekik "olyan" postásuk van. Aki tud verset írni. És amikor az ember gyűjti a saját és mások történeteit, hogy majd aztán azokból valami szöveg később összeálljon.
A veszprémi Domján Gábor – aki huszonöt évig volt postás – erről is mesélt a Nyitott könyvek legutóbbi estjén, a Vörösmarty Mihály Könyvtár Olvasótermében.

A Kislődön született költőnek pályakezdésekor – sok más pályatárshoz hasonlóan – Nagy László volt a példaképe. Versvilága, hangja azonban eltér a nagy elődtől, és küldetéstudata sem volt olyan erős. Egészen az első, Csalódott szereplők című verseskötetének megjelenéséig (2006). Akkor rájött: neki magának kell hinnie abban, hogy csak ő tudja hitelesen közvetíteni azokat a helyzeteket, érzéseket, gondolatokat, amelyeket átélt, ám másokra vonatkoztatva is érvényesnek tartott. 

A második, Megfelelő mélység című verseskötet megjelenéséig (2019) azonban sok idő telt el. Az elhallgatás okai között szerepelt fia korai és tragikus halála, amelynek feldolgozása már tetten érhető a könyv szövegeiben. Domján Gábor őszintén mesélt arról, hogyan találta meg a megfelelő hangot ezekhez a versekhez, és miként volt társa ebben felesége, Domján Edit (aki nyugdíjas kora óta kritikusként van jelen az irodalmi életben, például az ÉS-nek ír recenziókat).

A felolvasással átélhetőbbé tett irodalmi esten beszélgettünk még Domján Gáborral arról, hogy kezdett egyre több irodalmi lapban publikálni, vagy milyen kötődése van Székesfehérvárhoz, valamint az itt élő költőhöz, egykori főszerkesztőhöz, Péntek Imréhez.